A délutáni merülések után valaki felveti a kérdést: olyan igazi nagyhalakat nem lehet itt látni? Peti sejtelmesen mosolyogva közli: holnap hozd a nagylátó-szögűt! Másnap a reggelinél izgatott susmusolást veszek észre a többieken.
-Láttad már az információs táblán a kiírást?- kérdezik többen. Manta point - ez van mára előjegyezve délelőttre. Hmm, vajon takarja a név a látványt? Mindenki felcsigázva pakol a csónakba és kisvártatva elindulunk.

Manta point

Közel húsz perc után hófehér homokos, néhány pálmafával tarkított pindurka kis szigetnél állunk meg. Mindenki kész?- hangzik el a jól ismert kérdés és már 10 méteren is vagyunk. Azonban ahogy leérünk, Peti máris a palackját kocogtatja. Jobbról beborul az ég és hatalmas felhő módjára megjelenik az első manta.
-Húzódj le! - mutogatja, és már ott is a következő.

Minden irányból érkeznek a manták, ki fehér hasú, ki pedig totál fekete. Átmérőjük úgy jó négy-öt méter lehet; teljesen beborítják az "eget". Számuk nyolc és tíz között változik, kecsesen kanyarodnak a búvár fölé, hagyva, hogy a kilélegzett buborék jakuzziként gurgulázzon hasukon. Az élmény földöntúli, tényleg leírhatatlan. Azonban a komputer csipogása jelzi, hogy itt a vége. Hiába, nem akarok felmenni, de hetven perc után lassan vákumot szívok a palackba. Felérve aztán kollektív döntés születik: még egy merülés itt.

Előtte ebéd a lakatlan szigeten, kis pihenővel vegyítve. Alig fogy el az ebéd, már mindenki felszerelve ül a csónakban, hogy a második felvonás minden másodpercét kiélvezhesse. Csak a merülés után döbbenünk rá, hogy ebből kettő is kevés. Azonban a show folytatódik, másnapra ismét egy igazi csemege van betervezve: két második világháborús amerikai repülőgép-roncs vár megmerülésre.

Úton a merülésre

A kettő darab egymotoros P47 Thunderbolt vadászgépet -melyek egymástól kb. 100-150 méter távolságban vannak- 1999-ben találták meg, így hál’ istennek, még nincs egyik sem kirabolva. A mélyebben fekvő gép felfordulva nyugszik 42 méteren, a szárny alá úszva jól kivehetők a műszerek. Valószínüleg balesetet szenvedett a pilóta is, mert az ejtőernyő nejlonzsinórjai a baloldali szárnyba még most is bele vannak gabalyodva. A sekélyebb mindössze 27 méteren fekszik, szinte startolásra kész állapotban, itt még a rotorok is épen maradtak. Rendkívül érdekes élmény ez az időutazás, azt hiszem elgondolkodtató minden búvár számára egy ilyen, eddig szinte érintetlen roncsban merülni. Hazatérve Anett gőzölgő lekváros buktáját majszolgatom, amikor Peti benyögi a másnapi programot: a passzázsba megyünk, mely nem más, mint egy másfél kilométer hosszú tengeri folyó.

És tényleg: a szigetek közötti szűkületek kanyargó folyót hoztak létre tengervízből, mangrove erdőkkel szegélyezve a partszakaszt. Az áramlat tehát garantált, ha dagály tetőzése után indulunk, pont a nyílt vízre visz ki minket. Csobbanás után mindjárt egy meder-oldali barlangban kötünk ki, smaragdszínű kövekkel a felszínén.
Kicsit elidőzünk, majd folytatjuk utunkat az áramlattal együtt. Olyan az egész, mintha moziban ülnénk. Mi szinte mozdulatlanul figyeljük, ahogy elsuhan mellettünk a táj, magával húzva az állatokat. Cápák, barrakudák, mindenféle nyílt vízi halak jönnek szembe, mi pedig csak sodródunk az áramlattal, míg levegőkészletünk végére érünk.

Albumhoz klikk a képre.

A bázisra érve vacsora után a pápuák koncertet adnak, sokan közülük kiválóan gitároznak vagy dobolnak egy-egy fedőn. Arcukra a telihold ezüstös árnyéka vetül, vadnak tűnő táncukban megidézik ősi isteneiket, énekükben egy régi szerelmes történetet mesélnek el.
Éjfél felé aztán elcsendesedik a tábor, Bogyó kutya, a telep házörzője is oldalára dől, így hát ideje nekünk is álomra hajtani a fejünket. Nehezen jön álom a szememre, állandóan egy Louis Amstrong szám ismétlődik a fejemben: "What a wonderful World ".

Reggel aztán Peti szomorú bejelentést tesz: az idő lejárt, az utolsó merülőnap jön. Két gyönyörű reef-hez megyünk és -bár erős az áramlat- gyönyörű korallkertekben gyönyörködünk. Teknősök, napóleonhal, makrélák, languszták, két szirti cápa: mintha mindenki a mi búcsúztatásunkra sereglett volna össze.
A csónakban már mindenki szótlanul ücsörög, kimondatlanul is ugyanarra gondolunk: a lámpák kialudtak, legördült a függöny, az előadásnak vége. Ilyen gyorsan talán még soha nem röppent el két hét. Ez a hely tényleg paradicsomi, és külön büszkeséggel tölt ez az a tény, hogy mindezt -az otthontól távol- magyar barátaink tették azzá!

Halász Károly (KARLO)
www.buvarkodas.hu
www.divex.hu