Hosszú kutatás után bukkantak egy roncsra, ami amerikai katonák végső nyughelye volt.

HIRDETÉS

Az amerikai hadsereg mindig is nagy erőfeszítéseket tett azért, hogy az elesett katonáinak emlékét méltóan megőrizze, az eltűnteket pedig felkutassa. Hiába telnek az évtizedek, a családtagokban él a remény, hogy még életben van az eltűntnek nyilvánított katona, vagy legalább biztos információt kapnak arról, mikor és hol esett el. Vella Stinson a második világháború befejezése után még két évtizeden át havonta kétszer írt az amerikai kormányzatnak, hogy megtudakolja, nincsenek-e újabb információk fiáról. A hatgyermekes édesanya úgy halt meg, hogy Robert Stinson őrmester halálának körülményeit nem ismerhette, de Robert két bátyja 65 év elteltével elkísérhette végső útjára maradványait. Katonai búvárok emeltek ki néhány csonttöredéket egy B-24J Liberator bombázógép roncsából, amit Palau közelében találtak a víz alatt, és ezek között volt olyan, amelyek DNS-tesztje egyértelművé tte, hogy az elestekor 24 éves fedélzeti szerelő maradványait találták meg, aki az 1944. szeptember 1-jén lelőtt gépben lelte halálát.

A maradványokat a légierő gépeinek kíséretében szállították az Egyesült Államokba, ahol a Riverside temetőben helyezték végső nyugalomra. Öccse, Edward úgy fogalmazott, hogy végre nem a tenger mélyén van egy távoli sziget mentén, hanem hazatért. Hosszú ideig tartott ez az "utazás", hiszen a védelmi minisztérium nem tudott semmi biztosat a repülőgép sorsáról, és ezért az anyának írt udvarias válaszlevekben mindig csak annyit tudott írni, hogy nem merült fel új információ. Az bizonyosnak látszott, hogy légvédelmi tűznek esett áldozatul gép, de annak nem volt tanúja, hol zuhantak le. 1994-ben kezdett el egy nonprofit csoport kutatni a gép után. A BentProp nevű társaság búvárai a Palau környékén lezuhant és eltűnt nagyjából 200 amerikai repülőt szerették volna megtalálni, köztük ezt a B-24-est is. A roncsok felében valaki életét is vesztette, így Stinson őrmester gépének 11 tagú legénységéből nyolcan zuhantak le a géppel, és hárman tudtak csak kiugrani. A három túlélőt feltehetően elfogták és kivégezték a japánok. A repülőt magát a század többi veterán katonájának útmutatása és beszomlója alapján próbálták keresni, de hat éven át eredménytelenül.

2000-ben állt be fordulat a kutatásban, amikor a levéltárban egy olyan fotóra bukkantak, ami Stinsonék gépét ábrázolta, pillanatokkal a lezuhanás előtt, és a bezonosítható helyszínek alapján úgy becsülték, hogy a roncs nyolc mérföldnyire van a korábbi kutatás helyszínétől. Egy öreg helyi halász is megerősítette, hogy azon a környéken jópár évvel korábban szigonyos halászat közben egy repülőgép roncsára bukkant. Végül 2004-ben jutott el a csapat a helyszínre, és a víz alatt megtalálták a B-24 légcsavarját, alig tíz méteres mélységben, míg a gépből származó törmelék nagy területen szétszóródva volt. A búvárok értesítették a felfedezésről a JPAC nevű kormányzati ügynökséget, ami a hadifoglyok és a háborúban eltűntek felkutatásával foglalkozik. A katonai búvárok azonosították a roncsot, majd több száz tárgyat emeltek ki, köztük csontdarabokat is. 2006-ban adott DNS-mintát a két túlélő fivér, és így tudták azonosítani Robert Stinson maradványait. Négy további tagját a legénységnek szintén sikerült azonosítani, akiknek családjával szintén felvették a kapcsolatot, míg három személy esetében nem sikerült az azonosítás, őket közös sírba temetik az arlingtoni temetőben.

A most 87 esztendős Richard Stinson arról beszélt, hogy már nem is reménykedtek ehhez hasonló eredményben. Tudták, hogy hárman kiugrottak, és amíg csak lehetett, abban bíztak, hogy pont Robert volt az egyik, akinek sikerült túlélnie a zuhanást. A testvéreknek ezidáig csak emlékeik voltak róla, most viszont legalább végső nyugalomra helyezhették a háború hősi halottját, a tenger mélyén töltött hat és fél évtized után. Edward Stinson ezért mondta hát: "Üdv itthon, testvér".

[ CDNN nyomán ]