Selmeczi Dani az Azori-szigeteken átélt kalandjairól mesélt nekünk, ahonnan sok remek képet hozott.

Hirdetés

Azt hiszem, hogy elég véletlenszerűen csöppentem bele ebbe az ámbráscetes kalandba, mert általában másfelé szoktam utazni. Ezúttal viszont Sásdi Zsolt búvárfilmes barátom szólt, akivel már több projektben dolgoztunk együtt, hogy lenne egy érdekes lehetőség. Tavaly került kapcsolatba a Kék Bolygó egyesülettel, akik különböző programokat szerveznek elsősorban a tengeri emlősök felszíni megfigyelésére. Az egyesületben dolgozik például Pereszlényi Zsuzsanna tengerbiológus, aki külföldön is foglalkozott delfinkutatással. Ő vezeti a tudományos programot. Tavaly kezdték az ámbráscetes expedíciókat egy vitorlással az Azori-szigeteken, de víz alatti filmezésre akkor még nem sikerült engedélyt szerezni.

Az Azori-szigetek az Atlanti-óceán közepén található szigetcsoport, 1500 kilométernyire Lisszabontól és majdnem 4000 kilométerre Észak-Amerikától. Roppant különleges helynek számít ez a kilenc sziget, amelyek környékén egész évben vannak ámbráscetek, de a fotózáshoz az kell, hogy szerencsés időjárást fogjon ki az ember. Hiába vannak jelen ezek a hatalmas emlősök, ha az erős hullámzás miatt ki sem lehet futni a vízre. Az év bizonyos időszakában más és más tengeri emlősök is megfordulnak erre, március-áprilisban például kékbálnák (Balaenoptera musculus) is megfigyelhetők.

Albumhoz klikk a képre.

Belevágtunk hát a két hetes expedíció megszervezésébe. Eleve ahhoz speciális engedély kell, hogy meg lehessen közelíteni a hajóval a ceteket, a vízbe pedig csak oktatói minősítéssel rendelkező búvárok mehetnek be. Meg kell jelölni a célt is, tehát a filmkészítést vagy dokumentálást, csak úgy a cetekkel úszkálásra nem adnak engedélyt. Természetesen ez nincs ingyen, ráadásul motorcsónakot is bérelnünk kellett, mert a megfigyeléshez, a vízbe ugráláshoz csak ez alkalmas, a vitorlás nem. Ezek után pedig jött a reménykedés a megfelelő időjárásban: roppant gyorsan változtak a körülmények, egy napon belül is megélhettünk napsütést, esőt, erős szelet úgy, hogy el sem mozdultunk a szigetről. Minden reggel lesétáltunk a bázishoz 9 órára, ahol megmondták hogy aznap megyünk-e a nyílt vízre avagy sem. Ha minden jól alakult, akkor sem volt túlzottan meleg, mert a nappali hőmérséklet általában 20 fok körül mozgott, a víz pedig 18 fokos volt. Gyakorlatilag folyamatosan készenlétben álltunk.

A cetes merülés nem készülékkel zajlik. Számomra is érdekes módon mostanában több helyen alakult úgy, hogy csak sznorkellel mentem be fotózni, például Dél-Afrikában vagy nemrég Indonéziában, amikor cetcápákkal úsztunk. Azt is mondhatom, számomra ez új dimenziója a fotózásnak és búvárkodásnak egyaránt. Az utóbbi időszak ilyen búvárfotós élményei után ennek a kihívásaira már fel voltam készülve amikor a csónakba szálltam. Érdekes, hogy a bálnanéző túrák arra a tudásra alapoznak, amit még a bálnavadászok szereztek a régmúltban. Voltak figyelők a hegytetőn, akik annak idején a vadászokat riasztották, de amikor a vadászatról lemondtak, a ceteket jól ismerő helyiek a bálnanéző turizmusra váltottak. A hegyen tehát most is ott vannak az emberek akik figyelik a tengert, és rádión keresztül navigálják a csónakokat. Így aztán villámgyorsan a helyszínre tudtunk érni. Persze össze kellett egyeztetni a mi munkánkat a bálnanéző hajók érdekeivel, mert ha mi vízbe mentünk, az állatok gyakran lemerültek, tehát a turisták nem sokat láttak belőlük. Mindenesetre igyekeztek úgy szervezni mindent, hogy mindannyian megkapjuk amiért mentünk, tehát vagy kicsit később dolgoztunk, vagy próbáltunk "saját ámbráscetet" találni.


Az írás a következő oldalon folytatódik!