Számomra meglepő volt, amikor Kalymnost a búvárok szigeteként mutatták be- a szivacshalászat múzeumának felkeresése után már jobban értettem, miért

HIRDETÉS

A szivacsokat ugyanis nem lehet a felszínről kiemelni, mindig is a búvárok dolga volt a megszerzésük. Méghozzá nagyon is kemény munka volt ez, és ennek hű képét adja a sziget jelenlegi fővárosában, Pothiában található tenyérnyi kis múzeum, amit a három évezredes múltra visszatekintő tevékenység bemutatásának szenteltek. A központi, könnyen megközelíthető épületet is szivacsokból meggazdagodott család ajánlotta fel a múzeum céljára. Maga a sziget is annak köszönheti a többi görög szigethez viszonyított jólétét, hogy a sokszor életüket, testi épségüket áldozó búvárok milyen mesteri fokon űzték a szivacsok felkutatását.

A néhány szoba zsúfolva van képekkel, elsősorban ez az anyag igazán érdekes, hiszen minden technikát, a búvárok életének mozzanatait felvételek dokumentálják. Persze eredeti tárgyi emlékek is helyt kaptak itt, mindjárt a tárlat elején nagy kődarabok bukkannak fel: ókori horgonyok ezek, jelzéseként annak, hogy nagyon régtől összefonódott az itt élők élete a tengerrel. A következő szobában hasonló kialakítású, ám kisebb kövek sorakoznak, amelyeket viszont már a búvárok használtak. A szabadtüdővel dolgozó szivacsbúvárok nagyon hosszú időn át dolgoztak azzal a módszerrel, hogy a kő húzta le őket a mélybe, majd onnan a hajó legénységének két tagja húzta fel őket. A múzeum vezetője szerint ezzel a módszerrel 35-40 méterre merültek általában, ám a legjobbak akár a nyolcvan métert is elérték, összességében 3-4 percet töltöttek a víz alatt! A búvárok gyakorlatilag semmilyen felszerelést nem vittek magukkal, sőt, meztelenül merültek a mélybe, mert úgy tartották, hogy még a ruha is akadályozza őket, a hideg ellen pedig értelemszerűen semmilyen védelmet nem adott volna egy vászonnadrág. Bár léteztek szigonyok, amelyekkel a szivacsokat gyűjteni lehet, ezeket kevesen használták, mert maga a szigony tette tönkre az ép szivacsot. Alkalmazták az egyik legfontosabb felszerelés, a búvármaszk elődjét: egy henger aljára erősített üveglappal néztek le a tenger mélyére, így bukkantak a szivacsra, amit a szabad szemmel tájékozódó búvár már fel tudott hozni.


A következő szoba a sisakos búvárok munkáját mutatja be. A nehéz öltönnyel merülő búvárok élete a felszínen levő, kézzel működtetett kompresszorok kezelőinek munkájától függött. A csapatnak együtt kellett dolgoznia a legjobb eredményért, de nem egyenlően részesedtek. A legénység fizetést kapott, a legnagyobb rizikót vállaló búvár viszont részesedésért dolgozott. Ez több pénzt jelentett, ám néha túl sok kockázatot is vállaltak érte. Akkoriban nem sokat tudtak a dekompressziós elméletről. Azzal nagyjából tisztában voltak, hogy nem tölthet lenn a búvár korlátlan időt, de a két merülés közötti pihenés jelentőségét nem nagyon ismerték. Így a legtöbb baleset a második, harmadik merülés után következett be. Sokan bénultak meg így, a képeken bottal járó, nehezen mozgó öreg búvárok is láthatóak, sok búvárt pedig a hosszú hónapokig távol levők hajók fedélzetéről temették a tengerbe. Mint vezetőm elmondta, a búvárok között is létezett rangsor, a legjobb, legbátrabb búvárok több pénzt kaptak. Érdekes módon a biztonságra viszont egy tekintetben nagyon ügyeltek: feltűnt az egyik szoba tetején két, óriási lepkehálóra hasonlító fémszerkezet. Ezeket a hajó megállása után úgy rögzítették, hogy két oldalról teljesen takarják a hajócsavart, védve ezzel a vízben levő búvárt és annak tömlőjét is. Sajátos biztonsági kellék volt a szenteltvíz: több képen áldja meg a pópa a kifutó hajót, melyek legénysége jellemzően mélyen vallásos és babonás volt.

Az írás a következõ lapon folytatódik!