Az óceán szerkezete II.
Tudomány1/2. oldal
Tenger enciklopédiája sorozatunkban haladunk tovább, a kontinentális lejtő és az abisszális síkság következik a sorban.
 |
|
A kontinentális lejtő
|
A második típusba a még szintén meredeknek számító, általában 5 és 10 fok közötti dőlésszöggel rendelkező, és vastag üledék összletből álló olyan lejtők tartoznak, amelyek a nagy folyódelták, illetve a poláris gleccserek vidékét jellemzik. Ez a lejtőtípus gyakorinak számít az aktív kontinentális peremek mentén is, és mivel a rajta felhalmozódó, nagy víztartalmú, laza kötésű vastag üledéktömeg igen instabil, gyakran alakulnak ki területükön az ún. zagyárak. A lejtő felső szintjén tereplépcsők képződnek, a leroskadt üledéktömeg (slump) pedig a lejtő talapzatáig szánkázhat. Egy-egy földrengés, vagy vulkánkitörés alakalmával akár egy nagyváros területének megfelelő üledéktömeg csúszhat lavinaszerűen lefelé. Időnként, az egyre vastagabbra hízó üledék nyomásától szintén megindulhat a lejtő instabil anyaga. Ezek a hatalmas vízalatti zagyárak mindent magukkal ragadva, akár 50-70 km/h sebességgel hömpölyögnek lefelé, gyakran kifutva még az abisszális síkság területére is.
A harmadik típusba azokat a lejtőket soroljuk, amelyek felszínét igen változatos hosszúságú és mély csatornák, kanyonok jellemzik. A self kemény, sziklás falába mélyedő, általában V alakú kanyonok több száz méter mélyek is lehetnek. Keletkezésük a legnagyobb valószínűség szerint, olyan ősi folyóvizekre vezethetők vissza, amelyek egykor, alacsony tengerszint mellett, a korabeli szárazföldön, illetve partvidéken vájták ki a medrüket. A lejtőn kisebb és kevésbé mély barázdák is azonosíthatóak. A keletkezésük még nem pontosan tisztázott, de valószínűleg összefüggésben áll a lejtőcsuszamlásokkal. A negyedik típust a nagy folyódelták előtérségében található lejtők alkotják. A delta előtt egy nagy, és igen mély U alakú árok képződik, amely mélyen bevágódik a folyam által a lejtőre hordott finomszemcsés, iszapos üledékbe, és így kanyarog tovább a nagy mélységek felé. Az üledékbe vájt árok esetenként rendkívül mély lehet, mint például a Kanada atlanti partvidékén található Laurencia-hordalékkúp 800 méter mély árka.
A kontinentális lejtő a self határán, nagyjából 200 méteres vízmélységben kezdődik, és az óceáni medencék abisszális síkságainál ér véget, 3-5000 méter közötti mélységben. A lejtőalj üledék összetétele, mind a szemcseméret, mind pedig az üledéket alkotó ásványi anyagok szempontjából igen heterogén képet mutat. A homokos, durvakavicsos összlet keveredik a mélyvízi agyagos üledékekkel. A biogén eredetű karbonátos ásványok pedig a tengeri erózió, illetve a folyóvizek által behordott, szárazföldről származó folyami iszappal, illetve más kontinentális, gyakran vulkáni eredetű ásványokkal keverednek. Esetenként rendkívül nagy sziklatömbök is beágyazódnak a lejtőtalp üledékébe. Ez a furcsa keveredés elsősorban a zagyárak tevékenységére vezethető vissza. Ezt a vegyes összetételű üledéktípust turbiditnek nevezzük. A lejtőtalp előtt helyenként, az abisszális síkság peremén a turbiditből lapos, alacsony, hullámfodor-szerű buckák képződnek. A buckák rendszere arra utal, hogy az üledéket az abisszikus mélység néhány területén, roppant erejű mélytengeri áramlatok mozgatják.
Az írás a következõ lapon folytatódik!
(átlag: 3.7) átlagos nehézségű 
Sopron
