Jacques-Yves Cousteau (1910-1997)
A búvárkodásról7/7. oldal
Az ember
Ha már ennyi mindent megismertünk egy kétségkívül rendkívüli ember rendkívüli eredményekkel teli életművéről, a kép teljessége érdekében nem hallgathatjuk el viselkedésének anomáliáit, személyének -sok tekintetben nem éppen pozitív- jellemvonásait sem.
Cousteaunak kezdettől fogva biztos családi hátteret adott első felesége és több mint ötven éven át hű társa Simone Melchior. A tengernagyi családból származó szép és gazdag asszony 1937-től mindig Cousteau mögött állt, amikor kellett: egyengette katonai pályafutását, eladta családi ékszereit ha kevésnek bizonyult a pénz a Calypso felszerelésére és felnevelte két fiát. Simone jóval több időt töltött a Calypso fedélzetén mint maga a kapitány, a legénység rajongott érte, ő pedig szinte pótmamaként, anyjuk helyett a gondjukat viselte. Ugyanakkor mindig a háttérben maradt, s bár maga is búvárkodott, sosem szerepelt a filmekben, utálta a nyilvánosságot.

Fiai közül Jean-Michel 1939-ben, Philippe pedig 1941-ben született. Cousteau nem sokat bajlódott nevelésükkel, mindig mással volt elfoglalva. Nagyobbik fia építészetet tanult, majd az USA-ban a "Calypso Társaság" filmjeinek producere és expedícióinak szervezője volt. Philippe operatőr és pilóta lett, csatlakozott apjához, ő volt a kapitány jobb keze és úgy tűnt, elsősorban ő lesz apja munkájának folytatója, szellemi örököse is. Jean-Michel sosem állt olyan közel apjához mint öccse, viszont jól feltalálta magát az észak-amerikai viszonyok között és sikeresen intézte a "Cousteau Társaság" meg a saját dolgait.
Cousteau már a hatvanas évek végétől tudta, hogy a pénz Amerikában van és nagyratörő terveit az ottani médiamogulokra, illetve a fizetőképes polgárok tömegeire kell alapoznia. Hogy Cousteau nemcsak Franciaország legnépszerűbb embere, hanem az amerikaiak kedvence is lett, arról az USA legnagyobb civil kitüntetése a Szabadság Érdemrend tanúskodik, amellyel Reagan elnök tüntette ki 75. születésnapján.
Miközben Simone a hetvenes-nyolcvanas években, kora ellenére is legszívesebben a Calypso fedélzetén vagy tengerparti házukban tartózkodott, Cousteau a világban repkedett, vagy Párizsból a francia "Cousteau Alapítvány" központjából intézte a "birodalom" ügyeit. A kapitány inkább úgy érezhette, kevés az ideje, hogy terveit megvalósítsa. Idősebb korában vegetáriánus étrendre tért át és francia létére absztinens volt, egy korty bort sem volt hajlandó meginni. Szerette a zenét, a festészetet és a költészetet, de sajnálta az időt a társasági életre, a nők viszont mindig fontos helyet foglaltak el az életében.
Csak jóval később tudta meg a világ, hogy 1975-ben ismerkedett meg Francine-nal, aki akkor stewardessként dolgozott és fele olyan idős volt mint a kapitány. Az ismeretségből közelebbi kapcsolat lett -a külvilág számára munkatársi viszony- majd 1980-ban titokban egy kislány született, Diane, két évvel később pedig egy fiú is, Pierre-Yves. Minderről a család sem tudott semmit. Csak amikor Simone 1990-ben meghalt, Jean-Michel a temetésen döbbent rá, hogy nem ő az egyetlen Cousteau utód.
Cousteau 1991-ben elvette Francine-t és egy évvel később új családját a nyilvánosságnak is bemutatta. Három évvel később magánéletéről egy újságírónak így nyilatkozott:
"- Szerettem az első feleségem, imádom a jelenlegit. Az egyik nem zárja ki a másikat. Nyolcvanöt évesen még mindig szerelmes vagyok... Francine leveszi a vállamról a gondok egy részét, nagyszerű útitárs és ügyintéző. Amikor este otthon vele és a gyerekekkel találkozom, az számomra a tiszta és egyszerű családi boldogság.
- Azt mondják önről, hogy nem jó apa, nem jó barát és nem jó férj. Ez megállapítás vagy sajnálkozás?
- Mindkettő. Sohasem szégyelltem, hogy aszociális életvitelt folytattam. Ezzel szemben mélységesen sajnálom, hogy nem szántam elég időt a gyermekeimre. Rohanva éltem, de ha másként éltem volna, nem tartanék itt. Nehéz szívvel gondolok azokra, akiket imádtam, anyámra, felnőtt fiamra és mindazokra, akik már elmentek...
- Tudja, hogy egyesek ellenszenves embernek tartják?
- Igen, mondták már nekem. Nem veszek részt a társasági életben, nincs rá időm. Nem vagyok klubtag. Fütyülök rá, hogy mit mondanak rólam. Egyetlen dolog van ami igazán feldühít: ha észreveszem hogy hibáztam."
Mit lehet ezekhez az őszinte szavakhoz hozzátenni? Ilyen volt magánemberként az az ember, akinek az életműve kétségkívül rendkívüli. És hogyan emlékezik fia Jean-Michel Cousteau, akinek pedig nem volt mindig felhőtlen kapcsolata apjával:
"Természetesen azt a fájdalmat érzem, amit minden fiú érez, amikor elveszíti az apját. ő inspirált egész életemben és segített megtalálni az élet értelmét. Értékrendje iránytűmmé lett, céljai a sajátjaimmá váltak.
Engem -és úgy gondolom, sok más embert is- az ő eltávozása nem annyira a halál, mint inkább az élet dolgaira emlékeztet- az életre, amelyet ő annyira élénken és szenvedélyesen élt meg- és az élet csodáira, melyeket olyan boldogan kutatott és olyan nagylelkűen osztott meg velünk. Egész léte az életigenlésről szólt. Köznapi dolgokban is felfedezte a szépséget, az élet rejtelmeiben pedig a derűt és a jószerencse elkísérte ebben a nagy kalandban.
Az irodám falán van néhány sor, amit nekem írt, és amely állandóan emlékeztet arra, milyen találóan látta az élet lényegét: "A boldogság -a méhnek csakúgy, mint a delfinnek- maga a létezés. Az ember számára viszont az, hogy tud a létezéséről és azt bámulatosnak tartja."
Násfay Béla