Az óceán szerkezete II.

2/2. oldal

Az abisszális síkság

Lágykorallok az abisszális síkságon

A kontinentális lejtő talpa, ahogyan azt az előzőekben bemutattuk, egyre jobban ellaposodó átmenettel kapcsolódik a mélytengeri -vagy az oceanográfiai szakirodalomban használatos elnevezéssel az abisszális- síkságokhoz. A mélytengeri síkságok Földünk leghatalmasabb területei, kiterjedésük kétszer nagyobb a kontinensek együttes területénél. A végtelen abisszális síkságok átlag 3-6000 méteres vízmélységben terülnek szét, és jellegzetes mélyóceáni tájékot alkotnak. Túlnyomórészt olyan valódi vízalatti síkságok, amelyek csak minimálisan lejtenek az óceáni medencék középső tengelye, illetve a középóceáni hátságok irányába. Az abisszális síkságok alapját a középóceáni hátságok hasadékvölgyeiből a tengerfenékre kiömlött, a köpenyből származó, és megszilárdult bazaltból álló vékony óceáni kéreg alkotja. A síkságok hatalmas kiterjedése az óceáni aljzatnak a lemeztektonikai folyamatok által vezérelt szétterjedéséhez (spreading) kapcsolódik. Az abisszális síkságokat a selfterülethez és a kontinentális lejtőhöz képest csak rendkívül vékony üledékréteg fedi. A síkságok egyhangúságát helyenként magányos fenékhegyek törik meg, amelyek már nem működő, egykori tengeralatti vulkánok maradványai. Érdekes kérdés, hogy miért rendkívül vékony az abisszális síkságokat borító üledékréteg A mélytengeri síkságra kerülő üledékeknek -származásuk szerint- négy típusát különítjük el. A szárazföldről származó, ún. terrigén üledék a parti erózió miatt a tengerbe abrálódó, illetve a folyók, a szelek által szállított, valamint a vulkánkitörések alkalmával a légkörbe került, és onnan az esőzésekkel az óceánba mosódó üledékek típusát képviseli. A terrigén üledékbevitel további formája a borjadzó, majd elolvadó jéghegyek illetve gleccserek által lerakott üledék. A Szahara szelek fújta pora például több ezer kilométer távolságra is eljut az Atlanti-óceán felett, mielőtt leüllepedne az óceánba. A folyók által lerakott agyagos üledék, hosszú folyamat eredményeként, a kontinentális lejtőn keresztül terül szét a végtelen abisszális síkságokon. A terrigén üledékek fő komponenseit finom kvarchomok, agyag, vulkáni hamu, és szárazföldi eredetű kőzetliszt alkotja. Kifejezetten tengeri eredetű a mész illetve kovavázas élőlények maradványaiból álló, kalcium-karbonát, illetve szilikát összetételű, ún. biogén üledéktípus. Szintén az óceánból származnak a vegyi úton kiváló kémiai üledékek, mint például az abisszális síkságokon különösen gyakori mangángumók, vagy a fémszulfidok, anhidritek és oolitok. Ha az előzőekhez képest kisebb mértékben, de szerepet játszik a mélytengeri üledékképződésben a kozmoszból származó, és lassan alászitáló meteorit por is, amelyet extraterresztikus üledék-komponensnek nevezünk.

Mégis, a mélytengeri síkságokat borító abisszikus üledékek legnagyobb része az ún. globigerinás iszapból áll. A globigerinás iszap elnevezését a likacsoshéjúak, a planktonikus foraminiférák egyik csoportjába tartozó mészvázas egysejtűekről, a Globigerinae családhoz sorolt fajokról kapta, mivel ezek héjai találhatók a legnagyobb mennyiségben a globigerinás iszap összetevői között. A mélytengeri síkságok mintegy 130 millió négyzetkilométernyi területét borítja ez, a zömében biogén eredetű üledéktípus. A globigerinás iszap azért is az abisszális síkságok egyik igen jellegzetes üledéktípusa, mivel 5.500 méternél nagyobb mélységben már nem képes lerakódni. A nagy nyomás, és a víz ezzel összefüggő nagyobb széndioxid tartalma miatt, a kalcium-karbonát alapanyagú vázak ugyanis egyszerűen feloldódnak ebben a mélységben. (Azt a mélységtartományt, ahol a nagy nyomás miatt a magasabb széndioxid tartalom a tengervízből kioldja a meszet, karbonát-kompenzációs határnak nevezzük.) A mésztartalom redukciója eredményezi azt, hogy a globigerinás iszap 5.500 méternél nagyobb mélységekbe ülepedve, mélytengeri vörös agyaggá alakul át. A világtenger legmélyebb részeit ezért mindenhol a vörös agyag borítja. Mintegy 103 millió négyzetkilométer kiterjedésű óceánfenék alkotja a vörös agyag birodalmát. A Csendes és az Indiai-óceán trópusi, középső területein a kovavázas Radiolariák olyan nagy mennyiségben keverednek a mélytengeri vörös iszaphoz, hogy itt ezt az üledéktípust egyenesen radiolariás iszapnak nevezik a tengerkutatók. A mélytengeri síkságokon az üledék lerakódási sebessége rendkívül lassú, helyenként csupán 1 milliméter évezredenként. Az igen lassú üledékképződés fő oka, hogy a selfterületekről a távoli óceáni térségbe sodródó, rendkívül kis üledékszemcsék nagyon hosszú időt töltenek el szabadon lebegve, a sekélyebb vízrétegekben. A mélység, illetve a nyomás növekedésével, és a vízhőmérséklet csökkenésével megnövekszik a tengervíz sűrűsége, amely nagyjából 2000 méteres vízmélységben egyfajta láthatatlan falként akadályozza az üledékszemcsék további süllyedését. A mélyvízi áramlatok így rendkívül hosszú ideig, akár több ezer évig is képesek magukkal sodorni az üledékszemcséket, mielőtt hosszú útjuk befejeződésével, végleges helyükre süllyednének. (Az üledékciklusról, vagyis arról a folyamatról, hogy miként válik a tengerpartoktól távoli, szárazföldi, és egykor szintén a tenger fenéken lerakódott üledékekből képződött hegyláncok kőzetanyaga finom üledékszemcsévé, és hogyan fejezi be hosszú vándorútját ismét a mélyóceáni síkságokon, a későbbiekben részletesen is értekezni fogunk.)

Az abisszális síkságok fenéklakó élővilága, a benthosz, a rendkívül nagy alkalmazkodó képességet igénylő környezeti viszonyok (nagy nyomás, alacsony, dermesztő hőmérséklet, a természetes fény és az elsődleges produktivitás hiánya) miatt, a selfek biodiverzitásához képest, meglehetősen szegényes képet mutat. A mélytengeri benthosz leggyakoribb lakói a tüskésbőrűek törzséhez (Echinodermata) tartozó tengeri csillagok (Asteroidea), tengeri uborkák (Holothurioidea), illetve tengeri liliomok (Crinoidea) és kisebb arányban, a tengeri sünök (Echinoidea). Viszonylag jól alkalmazkodott az óceáni mélymedencék rideg viszonyaihoz az ízeltlábúak törzséhez (Arthropoda) tartozó rákok osztályának (Crustacea) számos képviselője, valamint jó néhány, a csalánzók törzséhez (Cnidaria) tartozó virágállat (Anthozoa). A kietlen mélytengeri síkságokon folytatva képzeletbeli túránkat, csak hosszú utazás után érjük el a Föld leghosszabb, és legkülönlegesebb tenger alatti hegyvidékét, a középóceáni hátság-rendszert.

Dr. Elter Tamás, PADI Instructor
Marine Life Oceanográfiai Központ
www.marinelife.hu