Fél lábbal a víz alatti paradicsomban
Interjú2/2. oldal
 |
|
Albumhoz klikk a képre.
|
Szerencsés helyzetben vagyok, hiszen én a felszínen sem érzem annyira a korlátozottságot. Mégis, amint a fejemet ellepi a víz, mintha átkapcsolnának valamit, élvezem a búvárkodást és ki sem akarok menni a tengerből. Alapvetően mindez az adottságoktól is függ, hiszen van mozgássérült búvártársam, akinek egészen más jellegű segítségre van szüksége a felszínen, és természetesen így a víz alatt is mást él meg.
A személyes tapasztalataid alapján mit gondolsz, hogy és mint érdemes egy mozgássérültnek belevágni a búvárkodásba?
Szerintem az alap, a kiindulópont mindenkinél hasonló: bírni kell a mélységet. El kell menni egy klubhoz vagy iskolához, jelentkezni kell egy medencés intró merülésre, és ott sok fontos kérdésre választ lehet kapni. Az szinte mindegy, hol öltöztetik, hogy engedik be a vízbe, a lényeg az, a víz alatt hogy érzi magát. Ha valakinek a felsőteste gyengébb, nem bírja el a palackot, akkor azzal nem nagyon lehet mit kezdeni például. A továbbiaknál viszont természetesen fontos, hogy oktatójával együtt, közösen találják ki, mit hogyan tudnak megoldani a biztonságos merüléshez, sérültségének függvényében. Talán különösen hangzik, de a búvárkodásban az úticélra való eljutás, az ottani közlekedés a problémásabb, nem maga a merülés. Egyiptomban mondjuk az akadálymentesítés ma még nem általános. A búvárhajó, a lépcsőzés jelentette kihívást pedig nyilván nem kell magyarázzam. Azt is említhetem az utazási nehézségek közt, hogy nálam például mindig sípol a reptéri kapu, mostanában már egy külön helyiségbe szoktak vinni, a protézisemet egyedileg világítják át.
Tehát maga a búvártudás önmagában nem elég, előzetesen kell a szervezésnél odafigyelni arra, hova megy az ember, milyen segítségre számíthat.
Természetesen. Egy példát mondva: egy nagyobb hajón több szinten is lehetnek kabinok, azt kell kérni, amihez a legkevesebbet kell lépcsőzni. A merülés előtti eligazítást külön is meg lehet tartani a búvárnak az alsó fedélzeten, és így tovább. Az a legjobb, ha van 2-3 jó barátom a hajón, aki mindenben szívesen, örömmel segít. Szerencsére ma már külföldön ez nem számít extrém dolognak, akár tolószékesek búvárokra is fel vannak készülve sok bázison.
Visszatérve a saját kalandjaidra, az első, olcsó fényképezőgépnél hagytuk abba a történetet.
Igen, volt egy kis kompaktom, de aztán rájöttem, hogy a fotózás nem az én világom. Egyszerűen szeretem, ha mozog a kép. Aztán úgy alakult, hogy nagyon kedvező áron vehettem pár éve egy kis kamerát. "Teljesen véletlenül" találtam hozzá búvártokot is, tavalyig ezt a szettet használtam is. Persze haladni kell a korral, zavart, hogy nincs HD felbontás, tehát amikor lehetőség adódott rá, egy új kamerára és tokra ruháztunk be. Nincs mese, nagyon elkapott minket a filmezés. Otthon is megvan minden ami a vágáshoz kell, a visszajelzések is jók a filmjeimről.
Ezzel kapcsolatban vannak terveid is?
Igen, szeretnénk egy relaxációs DVD-t kiadni, a mi víz alatti felvételeink alá egy zeneszerző barátom komponál majd kísérő, irányított meditációs zenét. Az a szándékunk, hogy az eladásokból befolyt összeg 100 százalékát a fogyatékos gyerekekre fordítsuk. A nyersanyagaink megvannak, tehát most gőzerővel dolgozunk a DVD összeállításán. Szeretném, hogy a filmjeimet valamelyik televízióban is bemutassák, hiszen kevés a búvárfilm, a kisebb magyar csatornák számtalanszor ismétlik ugyanazokat a régebbi rövidfilmeket. Az idei évben már tudatosan úgy szervezzük a túrákat, hogy felkészülten, kész koncepcióval filmezhessünk. Először Szudánba fogunk így elmenni. Az intézeteinkben szoktuk a filmjeinket vetíteni a gyerekeknek akik nagyon lelkesek, nagyon örülnek ha megismernek egy halat, egy ráját, de szeretnénk mindenki másnak is megmutatni, amit mi láthatunk a víz mélyén.
GR
(átlag: 3.2) átlagos nehézségű 
Thaiföld
