Csempe nem maradt szárazon
A búvárkodásról3/4. oldal
Az oktatások két kis csoportban zajlottak, felváltva a két oktatóval. Azt, hogy mikor melyik oktatónk volt velünk, a víz alatt már nemigen tudtam megmondani, hiszen ott mindenki szürkearcú űrlénynek nézett ki, akinek nincs más dolga, csak egész nap velünk Aktivitizni. A párban végzett gyakorlatokat is csak azért nem vele kezdtem el megcsinálni, mert túl ügyesnek látszott végrehajtásához.Az elvégzett gyakorlatok előtt el sem tudtam képzelni, mit lehet csinálni, ha víz jut a maszkunkba, vagy egy szép hal láttán tátva marad a szánk, és kiesik az automata, de itt jól elgyakoroltuk mindent. A mi kis társaságunkban oktatónk elővett egy plusz maszkot, majd megkérte Zolit, tegye fel. Zoli maszkját átadta Krisztának, hogy azt pedig ő vegye fel, nekem pedig Kriszta maszkját nyomta a kezembe. Én mutattam búvárul, hogy OK, köszi, de az enyém méretileg jó. Mivel kitartóan kínálgatta, én pedig pár perces búvárgyakorlattal nem tudtam elmutogatni, hogy az egy női szemüveg, a színe sem tetszik, fel kellett próbálnom. Nagyjából sikerült is, bár a víztelenítés után még azért láttam ezt-azt úszkálni a maszk, és a szemem közt. Nem megmondtam, hogy nem áll jól?
Viszont a két nehezebb gyakorlattal már igazán meggyűlt a bajom, ezeknek köszönhetően újabb Mr. Bean-i magasságokba jutottam, amit szerencsére már csak búvártársaim láthattak. Az ólomöv le- és felvételét nagyjából 45 percnyi lent töltött idő után kíséreltük meg. Az én szervezetem nem volt erre felkészülve, így a következő történt: bal lábamon térdelve levettem az övet, majd ráfektettem a jobb combomra. Eddig tökéletes. A mesterre tekintve ő jelezte, hogy visszaobreválhatom a derekamra. Ezt csak úgy lehet megtenni, ha az ember előrehajolva felteszi, majd hason fekve egyensúlyoz, míg befűzi, és becsatolja. Ezt fejben lejátszva teljesen egyszerű volt. De ahogy elkezdtem visszarakni a derekamra, pont abban a pillanatban hasított bele a görcs jobb vádlimba, amelyen nyugodott testem. Így nemhogy megpróbáltam a fenék közelében maradni, hanem muszáj volt kinyújtani görcsöt kapott lábam, ezzel együtt el is löktem magam a fenéktől, amitől elkezdtem emelkedni, és közben láttam egyre távolodni súlyszerelékem. Oktatóm odanyúlva megpróbált megtartani, és húzott lefelé, amitől nekem még jobban megfájdult a lábam. Mikor ez neki nem sikerült -mert hát minden erőmmel azon voltam, hogy nyújtva tartsam a lábam-, a mellettem álló két tanítvány is megfogta "öltönyöm", és ők is húztak lefelé. Immáron három emberrel küzdöttem, de Toldi Miklósként helytállva sikerült kiharcolni egy patthelyzetet, amit ők csak nem értettek, ezt én nagyon fájlaltam. Kiabáltam én az automatámba, hogy: "áááááááá a lábaaam", de ezt ők két apróság miatt nem értették: egyrészt sikerült addig forognom, míg mindenkinek háttal nem kerültem, tehát azt sem láthatták, hogy a két szemgolyóm teljesen kitölti a maszkot, másrészt ez a vízben így hangzott: "uuuuuuu u lubuuum".
Hosszú, fájdalmas másodpercek teltek el így, míg végre sikerült konfrontálódnunk, majd miután minden helyreállt, büszkén vettem tudomásul mesterem épphogy OK. jelzését. A görcsöt egy második követte, majd jött a hányinger. Nem tudtam szabadulni tőle, ahogy egy csoporttársam sem, így ketten ki is jöttünk a vízből cirka 55 perc múlva, holott a tananyag hosszabb volt, a többiek végre is hajtották.
Érdekesnek találtam, hogy a víz alatt csak jelei voltak a hányingernek, felérve viszont egyértelműen beköszöntött a "ringlispíl" érzés. Még a vízben eldobáltam súlyaimat, zakót, talpat, maszkot, légzőcsövet, mintha maró sav szivárogna belőlük. Tisztában vagyok vele: egy büszke sportember úgy jön ki a vízből, hogy felugrik, lábát megtámasztja a medence szélén, és huss, kiugrik a vízből, de mindebből én csak arra voltam képes, hogy orra esve feküdjek a medence szélén, és heves csapkodásokkal kísérten kiguruljak.
Bár a nap már leszállóban volt és csak erőtlenül világította meg az uszoda gyepét, a vendégek mégsem kezdtek el szálingózni hazafelé, azt az idióta búvárt látni szerették volna még egyszer. Azt hiszem sok embernek okoztam feledhetetlen pillanatokat. Mivel felállni sem nagyon volt erőm, négykézláb elkúsztam a merülő bázisomig, ahol is háton fekve kiterülve próbáltam fékezni a forgást. Ekkor már annyira nem érdekelt, hogy mekkora örömet okoztam ezen embereknek, pedig mindenki tudta: az a csávó bohóckodott ott egy órája, aki fekete neoprénben kiterülve napozik.
A vízbeugrásnál még büszke ábrázatomat, mellyel egyértelműen tudtára adtam mindenkinek, ez a mindenre elszánt búvár most készül meghódítani a vizet, felváltotta egy másik: az "ezt a csatát most a víz nyerte" arckifejezés. Tetézve ezt alávetettem magam az íratlan hadiszabálynak is, miszerint a vert sereg fegyvereit a győztes hadizsákmányként elkobozhatja, így maradt mindenem a vízben.
Ez utólag elég vicces, de akkor számomra nagy törés volt. Azt gondoltam, az én testem búvárkodásra alkalmatlan, lehet, hogy fel kell adnom? Hazafelé a merülőtársam vezette az autómat is, mert még mindig nagyon szédültem, az 55 perces búvárkodást egy egész estés ágyban töltött hánykolódás követte.
De engem nem abból a fából faragtak, aki egy-két balul sikerült feladatmegoldás miatt feladja, másnap reggel ismét nekigyürkőztem a gyakorlatoknak, bár kissé szerényebb hozzáállással. Az átöltözés előtt gondosan elvégeztem minden kis és nagy teendőmet, még egy megnyugtató cseverészés is belefért a takarítónénivel, aki arról panaszkodott, hogy tegnap milyen rendetlenek voltak ezek a fürdőzők, mindent összevizeltek, csak a kagyló belsejét nem.
Már nem futottam az uszonnyal mint egy idióta, nem kurjongattam a sznoriba mint egy szurikáta, már nem felejtettem el a vízbeugrás után a légzőcsőből kifújni a levegőt, egyszóval kezdtem meghasonulni a búvároskodással. Ismét átvéve az előző napi gyakorlatokat, már ment minden, mint a karikacsapkodás.
Az írás a következő oldalon folytatódik!
(átlag: 4.3) átlagos nehézségű 
Thaiföld
