Csempe nem maradt szárazon
A búvárkodásról4/4. oldal
Ekkor ismét jött egy új és megoldhatatlannak látszó feladat: a légzőkészülék víz alatti levétele. A legfőbb problémát abban látom most így utólag, hogy félelmeim voltak. Azt hittem, a nagylépést követően úgy tarkón csap palackom, hogy elszáll minden kedves és rossz emlékem a búvárkodással kapcsolatban. Így én a mellény minden pántját jó erősen meghúztam a nedveskedés előtt.A víz alatt, amikor rám került a sor hogy vegyem le és tegyem vissza, ketten már sikerrel abszolválták ezen feladatot. A levétel még csak-csak ment, bár a baloldali vállpánt meglazításával nem törődtem túl sokat, és a szerelvény meglendítésével előidéztem az oktopuszom általi arculcsapásom is, de azért sikerült gyorsan levennem. Büszkén tartottam magam elé, oktatóm jelzésére várva, hogy OK, csináljam vissza az egész mutatványt. A jelzés megérkezett, én pedig bebújtatva jobb kezem, lendítettem rajta, de a bal kezemmel már nem értem el a pántot. Először lerántott a fenékre a szerelék, és ott ülve, később háton fekve megpihentem egy kissé a nagy izgalmakra, úgy éreztem magam, mint Franz Kafka Átváltozás című regényének főhőse egy kiégett brake-táncos ábrázatával. Miután némi segítséggel helyreállítottam a világ rendjét és kissé megtépázott önbizalmam, ismét megkíséreltem a dolgot. Ezúttal már nem hagytam, hogy elrántson, jól meglendítve kergettem körbe-körbe azt a bal vállpántot, közben egyre jobban begyorsultam. Már megint az a fránya körhintaérzés! Kergettem, mint kutya a saját farkát, közben én is morogtam légző automatámba. Ekkor ismét segítségemre sietett oktatóm, aki megfogta a vállpántot, és odahúzta a karom, hogy belebújjak. Ez sajnos ismét nem sikerült, mert én nem voltam az ehhez szükséges testhelyzetben, valamint nem volt eléggé meglazítva a pánt. ő feszítette hátra a karom, én pedig ismét csak kiabáltam bele a medence széléhez közel, az 5. és 6. csempesor közti fugába, mindenkinek háttal, hogy "ááááá ez fáááj". A többiek már a fenéken fetrengtek levegő- és csutora után kapkodva a nevetéstől.
Később, mikor büszkén könyököltünk a medence szélén ejtőzve, Attila finom tapintatossággal óvatosan körülírta: ne vegyem le többet a jacketemet a víz alatt, még ha nagy késztetést érzek is.
A medence alján lebzselve nem sok inger ért minket, leszámítva az ott fürdőző nők más perspektívából történő megfigyelését, de édes képzelgéseinkből egy időnként fel-feltűnő 150 kilós csapkodó férfi test rántott vissza a rideg valóságba. Utána percekig tudtunk ismét egyenesen, vízszintesen lebegni- és milyen gyönyörű látvány volt az a rengeteg nyálkás fuga! Aznap már sokkal több időt töltöttem a víz alatt. A feladatok elvégzése után kosaraztunk egy sós vízzel töltött labdával, illetve egy kis torpedót dobáltunk egymás felé, valamint gyakoroltuk a lebegést. Több hosszon keresztül lélegeztettük egymást oktopuszból és saját második lépcsőnkből.
Oktatóink eközben karosszék nélkül tudtak kényelmesen ülni a vízben, film helyett a mi előadásunkat figyelve, időnként elmosolyodva, de mindig segítőkészen. Ezt a mutatványt később én is megpróbáltam végrehajtani, de az én ülőalkalmatosságom vagy folyamatosan merült, vagy emelkedett, ezen kívül nekem pont forgószék jutott, így én minden kezem és lábam ügyében található eszközzel (beleértve búvártanonc társaimat is) próbáltam a megfelelő irányba evezni, pont sosem volt semmi másra időm, örültem ha nem esek fejre, nemhogy nyugodtan mosolyogjak.
A napot igen büszkén abszolváltam. Úgy éreztem, mégiscsak lehet belőlem búvár, több tucat gyakorlómerülés után egyszer nekem is fogják majd mondani: gyere el a vizsgára. A vizsgát végül Horvátországban tettem le, de az már egy másik szürreális élmény volt...
Ízidájver
(átlag: 4.3) átlagos nehézségű 
Budapest
