Pillantás a múltba

Érdekes olvasgatni, milyen kérdések foglalkoztatták a régi idők búvárait, és ezek közül melyik aktuális ma is.

Az angol Diver magazin egyike a legnagyobb hagyományú, legmeghatározóbb búvárszaklapoknak. Amikor a nyolcvanas évek közepének számait olvasom, összevetve mai állapotainkkal, könnyen tetten érhető az évtizedes lemaradás. Ez persze nem a mi hibánk: egyrészt nincsenek karnyújtásnyira, "a kert végében" merülőhelyek, másrészt pedig sok évtizeden át éltünk olyan rendszerben, ahol a szabad mozgás, utazás, szerveződés lehetősége meg sem közelítette a brit adottságokat.

A szigetországban viszont nagyon lelkesen merültek a búvárok, létrehozták a klubjaikat, a szövetségeket, és élénken vitáztak a búvártársadalmat megosztó kérdésekről. A viták pedig megjelentek a búvármagazinokban, ahol teret adtak az érveknek pro és kontra. Bár a magyar vitakultúra alapvetően eltér, azért vannak olyan cikkek nálunk is, aminek fórumában összecsapnak a vélemények. Így aztán az jutott eszembe, hogy fellapozok néhány régi Divert, és felidézek pár vitát, hogy összevethessük az akkori brit álláspontot a mai magyar helyzettel: vajon hol van meg még mindig a negyedszázados lemaradás, és hol nem?

Az egyik komoly kérdés annak idején az volt, hogy álljon a búvártársadalom a szigonyosokhoz. A brit búvárok többsége elutasította a víz alatti vadászatot, és nem is akart velük közösséget vállalni a BSAC-ben. 1985-ben végül azt a megoldást választották, hogy a szigonyosok új, saját szervezetet hoztak létre, ami rendszeresen egyeztetett a BSAC-vel. A búvárok elégedettek voltak az új helyzettel, hiszen a BSAC maradt az, aminek a többség szerette volna: a kedvtelési célú, a környezet védelme iránt elkötelezett búvárokat tömörítő szervezet. Nos, ha a mai magyar viszonyokra gondolunk, akkor az látszik, hogy ez a kérdés nem kérdés. Bár elvétve bizonyosan vannak szigonnyal merülők, a búvártársadalom gyakorlatilag egyöntetűen mond nemet nálunk a víz alatti vadászatra, ilyen konfliktushelyzet kialakulásának az esélye csekély. Meghatározóvá vált az oktatási tematikájában a környezet védelmének fontossága, és ez nagyon jó is így.

A régi lapokban több cikk foglalkozott egy, a brit szigetekre jellemző sajátossággal. A világtörténelemben meghatározó szerepet betöltő ország vizeinek élénk hajóforgalmának okán számtalan roncs nyugszik a tenger mélyén, és a rengeteg önállóan merülő angol búvár sok, fontosabb vagy kevésbé jelentős maradványra bukkant. Ám abban viszont már nagyon megosztottak voltak, hogy a víz mélyén talált leletek felhozhatóak-e. A többség szerint nem, mert senkinek nincs joga a tengerben nyugvó tárgyakat önhatalmúan kiemelni és aztán birtokolni. Az ellenérv viszont az volt, hogy nem minden hajóroncs olyan jelentőségű, mint a Titanic vagy a Mary Rose, és a hideg vízben, mélyen nyugvó, kevésbé jelentős roncsok, amiket gyakorlatilag alig lát valaki, egyszerűen szétesnek, tehát a tárgyak kiemelése inkább egyfajta leletmentés. Sokan viszont attól óvtak, hogy az ilyen "magáncélú régészet" egy idő után nem fog megállni a kevésbé jelentős roncsoknál, és aztán a kormányzat végül drasztikus lépések mellett dönt, és zéró tolerancia lesz a vége, minden roncsot lezárnak majd.

Nos, ha a mai helyzetre gondolok, attól tartok, hogy a magyar búvárok által gyakrabban látogatott roncsokról már minden mozdíthatót elloptak, amit pár gyűjtögető búvártársunk minden bizonnyal sajnál. Gyakori úticéljaink közül például Egyiptomban pedig beköszöntötött a zéró tolerancia is, legalábbis a tenger élőlényeinek begyűjtése terén. Azt hiszem, jogosan, mert elég sok búvárt (és ne legyünk álszentek, magyarokat is) visszatart a reptéri csomagátvilágítás attól, hogy korallágakkal térjenek haza. Noha eltelt 25 év, az emberek természetes gyűjtőszenvedélye még ma is tetten érhető, és mivel kis hazánkban az önkontroll soha nem volt túl erős, a britekéhez hasonló adottságokkal már réges-rég teljes tiltás lenne érvényben. Pozitívumként említhető viszont, hogy a magyar búvártanfolyamoknak napjainkban egyre inkább szerves része a víz alatti világ védelméről szóló oktatás, ami magában foglalja a mélyben nyugvó roncsok kellő tisztelettel való megközelítését is. Egyéni kilengéseket ez sem tud meggátolni, de az általános szemlélet akkor is változik. Ezzel együtt sem mondható, hogy a dolog nyugvópontra jutott volna akár Angliában, ahol még ma is előfordul gyűjtögetés, és nyilván mind a két oldal ugyanolyan vehemensen védi a saját álláspontját, mint annak idején.

A búvárkodás tömegesedése szintén a nyolcvanas évekre tehető nyugaton. Több búvár, több vészhelyzet és esemény: ezekben az években jött el az ideje, hogy a BSAC újabb szintre lépjen a balesetek elemzésének terén. Bár már létezett egyfajta adatgyűjtés, 1985-ben született meg a döntés, hogy a jövőben az egységesített (akár anonim) kérdőíveken mindenféle, akár a legcsekélyebb eseményekről is adatokat fognak gyűjteni, és ezen túlmenően pedig az országban működő összes dekompressziós kamrától kérni fogják az adatokat: hány búvárt kezeltek, milyen merülés után. A cél az volt, hogy a több adatból alaposabb elemzés készülhessen, olyan tanulságok levonásával, ami minden búvár számára hasznos. A BSAC éves baleseti jelentéseiről mi is többször hírt adtunk oldalunkon, mert fontos és hasznos dologról van szó.

Még egy érv szól a BSAC jelentésről szóló hírek mellett: nálunk még csak hasonló sincs. Fogalmunk sincs arról, hány magyar búvár sérül meg, hányan szorulnak egy évben hiperbár kezelésre és hol, milyen merülések végrehajtása után. Negyed századdal a BSAC felismerése után ma Magyarországon ilyen jellegű hivatalos, összefoglaló információforrásunk nincs, pedig gyanítható, hogy az évi több tízezer, magyar búvár által végrehajtott merülésnek egy részén bizonyosan akadnak veszélyes helyzetek- mint az párak beszámolójából, netán félhivatalos információkból kiderül. A sajtóba már tényleg csak pár nagyon súlyos eset jut el, és akkor is csak híradás szintjén. Tovább ezt a dolgot kár is ragozni: ez ma a hazai realitás.

Szóval a szigonyozás kérdésében már rég túlléptünk a régi idők vitáin, míg a tengerek mélyén nyugvó roncsok kifosztása minden bizonnyal jelentős részben okafogyott, nem része a mai búvárélet realitásának (ez persze egyszerre baj is, meg nem is). A búvárok többnyire el is utasítják ezt a "hobbit", de ezzel együtt is előfordul mindmáig. A balesetek elemzésének terén pedig egyszerűen szólva szinte sehol nem tartunk, noha ez utóbbi téren nem lenne rossz felzárkózni. Talán majd 1-2 évtized múlva újra visszatérhetünk erre a kérdésre.

GR